Black Paradox teszt
Utazás a VHS korszakba egy lila neonfényes shoot ’em up pilótafülkéjében, egyenesen a 80-as évek árkád valóságába. Nagyjából ilyen lenne, ha David Hasselhoff videojátékot készítene.
5027. Az univerzum legkeresettebb bűnözőit csak a legdörzsöltebb fejvadászok képesek elkapni és likvidálni. A világűr legjobb zsoldosa, Black Paradox útnak indul, hogy lefejezze a kőkemény Hellraiser családot. A küldetés: ölni, meghalni és ismételni. Ezeket a sorokat egy rekedt hangú bemondó is felolvashatná egy töredezett képű, ugráló VHS kazin (a fiatalabbak nézzenek utána, hogy az mi), mert az olasz Fantastico Studio új lövöldözős játékának tényleg ez a története. Nem mintha kellene ezzel foglalkozni, a Black Paradoxban a lényeg úgyis az akción és az ütős zenéken van.
Ha azt mondom, hogy retró, pixeles grafikájú shooter-roguelike hibrid, akkor a legtöbben rögtön el tudják helyezni, miről is szól a Fekete Paradoxon. Meg lehetne próbálni bő lére ereszteni a játékmenet lényegét, csak éppen felesleges, mert a játék épp az egyszerűsége miatt működik. A dolgunk egyértelmű: egy űrben száguldó, nyitott ajtajú DeLoreant (!!!) irányítva kell szanaszét lőni mindent és mindenkit, és lenyomni a hét főellenséget. Ja, azt nem mondtam, hogy a kocsi oldalán egy szintetizátor is van, csak hogy még retróbb legyen a hangulat. Épp csak egy kiborggá alakított Samantha Fox haja nem lobog a nyitott sirályszárnyak alatt. Legyőzni persze, nem fogunk senkit – meg fogunk szépen halni, az addig összegyűjtött pénzből viszont fejlesztéseket (chipeket) vehetünk, amiktől kicsit erősebbé válunk, majd újra nekifuthatunk. Ez zajlik a végtelenségig, mint ahogy az egy hagyományos roguelike-tól elvárható.
A játékmenet tehát nem mutat újat – teljesen sallangmentes horizontális shmup találkozása a nagyon könnyed véletlenszerű elemekkel. A menetek között a „feketepiacon” megtalálható fejlesztések is véletlenszerűek, mint ahogy a pályákon ránk támadó ellenfél-minták is. Nem nagyon lehet betanulni előre semmit, még a főellenségek is többféle módon támadnak, és sosem tudni előre, épp melyik trükköt húzzák elő a tarsolyukból. Ezek – és a sajnálatosan grindolósra tervezett rendszer – miatt a Black Paradox ultranehéz játék, pár percnél tovább nem is tart egy menet.
A fejlesztők egy kicsit túlzásba vitték a roguelike mechanikákat. A rendszer lényege ugye az volna, hogy minél többet játszunk, annál erősebbek vagyunk, így fokozatosan egyre tovább juthatunk előre. Sajnos ebben a játékban ez nagyon lassú folyamat: a pénz nehezen jön, a fejlesztések drágák, és még komolyabb statisztikanövelés után sem érezni, hogy jelentősen erősebbé válna az autóból átalakított űrhajó. Érdemes belegondolni, hogy egy jó intenzív menet nem tart tovább két-három percnél, ugyanakkor még több óra játék után is ugyanott fogunk tartani, mert a pályadizájn túl nehéz, mi pedig továbbra sem vagyunk elég erősek. Hiányzik az a balansz, hogy éreznénk a haladást, sőt a kizárólag véletlenszerűen megnyitható fejlesztések miatt előre tervezni sem nagyon lehet, mint más hasonló címek esetén.
Ami mégis elviszi a hátán a produkciót, az a stílusa és a játékmenet magja. Hiába tűnik elcsépeltnek ez a 80-as évekbeli, lilás neonfénnyel átitatott VHS majmolás, a Black Paradoxban tökéletesen működik. Általában nem szeretem a pixel-art grafikát (és általában nem is így hívom), ehhez az élményhez viszont illik, az opcionálisan kikapcsolható „VHS szűrő” pedig még látványosabbá teszi, fénylő lövedékekkel és lézerekkel, kissé életlenné varázsolt képpel. Tényleg nem érdemes kikapcsolni ezt az effektet, mert nélküle az egész játék színtelenebbnek és elavultabbnak hat. Bár az ilyen jellegű produkcióknál nem sokat számít, azért megemlítendő, hogy Xbox One X támogatás is van 4K felbontással, természetesen tükörsima mozgás mellett, ami élőben kifejezetten jól néz ki.
Az élmény másik fele a soundtrack: olyan ütős synthwave zenék szólnak folyamatosan a játék alatt, hogy az után nem hogy David Hasselhoff, de a 80-as évek összes sztárja megnyalná mind a tíz ujját. Elindul az akció, és onnantól csak a neonfények, a lövedékpokol és a retró ritmus uralkodik, és ez az egész hihetetlenül élvezetessé teszi a játékot – egyúttal kiemeli a műfaj többi pixeles indie próbálkozása közül. Természetesen a játékmenet alapjai is rendben vannak: az irányítás érzékeny és tökéletes, az akció gyors és lendületes (néha túlságosan is). Az alap fegyver mellett felvehetünk extrákat is, támadócsíkunk feltöltése után pedig benyomhatjuk a Black Paradox képességet (természetesen egy lo-fi kiáltás kíséretében), amivel megjelenik sötét alteregónk, hogy néhány másodpercig ő is ossza az ellenfeleket. Egyszerű, sallangmentes shoot ’em up akció látványos robbanásokkal és erőteljes fegyverekkel, tényleg ütős minden szinten.
A Fantastico Studio nevéhez hűen fogta meg a nosztalgia lényegét, és a cyber-neon látványvilág mögé egy nagyon élvezetes játékot pakolt. A roguelike rendszer nincs megfelelően kiegyensúlyozva, ez tény, és ezért lehet, hogy néhányan ráunnak még az előtt, hogy az összes főellenséget ki tudnák csinálni. A helyi kétfős kooperatív módon kívül sajnos minden egyéb lehetőség hiányzik belőle, nincs online játék, de még világranglista sem. Maga a shoot ’em up játékmenet viszont van annyira ütős és élvezetes, a briliáns zenékről nem is beszélve, hogy a Black Paradox ezekkel a hiányosságokkal együtt is bőven az ajánlott kategóriába essen. A műfaj kedvelői helyében nem is gondolkodnék, a többieknek pedig akár néhány perces adagokban is jófajta szórakozás lehet.
7
A tesztpéldányt a Digerati biztosította.