Egy éve a világűrben
Nagyságrendileg egy éve, tavaly október 6-án jelent meg Xbox One-ra az Elite Dangerous. Azóta nagyon sok minden történt, de egyvalami nem változott: a világűr vonzóbb, mint valaha. Hajónapló egy év utazás után.
Ha úgy vesszük, az Elite Dangerous konzolos változata régebbi is, mint egy év, hiszen a Game Preview programba már tavaly augusztus közepén bekerült. Az egyetlen játék volt, amiért félkész állapotban pénzt adtam, mert tudni lehetett, hogy a Frontier komolyan gondolja a dolgokat. Hogy mennyire komolyan gondolta, az egy év távlatából látszik igazán: a játék szebb, tartalmasabb, érdekesebb és jobban fut, mint valaha. Én mégsem a jelennel vagy a jövővel akarok most foglalkozni – jeles alkalmakkor az ember szívesen tekint vissza, hogy honnan indult. Az Elite hosszú-hosszú idő után ajándékozott meg olyan élményekkel, amikre játék csak a legritkább esetben képes.
Az első hiperugrás
Hiába láttam már róla korábban videót vagy élő közvetítést, elsőként megtapasztalni, hogy az én gombnyomásomra indul be mély morgással a hiperhajtómű, hogy aztán az ismeretlen dimenziókon repüljek át egy másik csillagrendszerbe, ijesztő élmény volt. Ahogy a fedélzeti számítógép visszaszámolt, én hátra dőltem a székemben, és szinte éreztem a gyorsulást, ahogy a hajó megkezdi az ugrást. Azt hiszem, az ilyen illúziókért játszunk, és utoljára gyerekként tudtuk ennyire beleélni magunkat. Na, az Elite egy pillanatra visszahozta ezt az érzést.
Aztán persze „haza vágytam”, vagyis vissza a kiinduló rendszerbe, idegennek éreztem magam néhány fényévvel odébb. Akkor még nem sikerült felmérnem, hogy itt valójában nincs „otthon” – van viszont 400 milliárd naprendszer, ami felfedezésre vár. Jól példázza a játék méreteit, hogy mindezt csak hetek, hónapok alatt sikerült ép ésszel feldolgozni.
Az első dokkolás
Emlékszem, már a játék megjelenése előtt is sokat olvasgattam a játékról, YouTube videókat néztem a PC verzióból, hogy minél felkészültebb pilótaként kezdhessem meg a karrieremet. Az akkori vélemények szerint a játék egyik legnehezebb része a dokkolás volt, vagyis landolás a különböző űrállomásokon. Hogy mennyi mindenre kell figyelni, mennyire lassú és aprólékos folyamat. Bevallom, szerintem már elsőre sem volt olyan nagy ördöngösség ezt véghez vinni, de az élményt, amit jelentett, nem fogom elfelejteni.
Ritkán esik meg ugyanis, hogy a székben ülve szó szerint behúzom a nyakam, de ez megtörtént, ahogy először haladtam át egy hatalmas űrállomás résnyinek tűnő bejáratán. Félelmetes volt megközelíteni azt a monstrumot, hogy „aprócska” nyílásán becsusszanjon az űrhajó – több ezer manőverrel később persze mindez már rutin, sőt, az ember a legnagyobb hajókkal is gond nélkül ki-be jár, de elsőre megtenni félelmetes és emlékezetes élmény volt.
A Kék Duna keringő
Minden sci-fi filmek ősatyja, Alfája és Omegája a mai napig a 2001: Űrodüsszeia, aminek jelenetei annyira beleégtek a műfaj rajongóinak agyába, az enyémbe legalábbis biztosan, hogy a mai napig nagy örömmel nézem újra az 1968-as remekművet. A film egyik legikonikusabb jelenetsora, ahogy a főszereplő űrhajója egy űrállomásra dokkol be lassan, Strauss Kék Duna keringőjének dallamára. És nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez az Elite-be is bekerült!
A megvilágosodás akkor ért, miután dokkoló számítógépet vettem az egyik űrhajómra, ami bekapcsoláskor automatikusan landol, nekünk hozzá se kell nyúlni a kezelőszervekhez. És amikor ezt a módszert választjuk, dokkolás közben felcsendülnek az ismerős dallamok. Először komolyan azt hittem, hogy csak hallucinálok, vagy ösztönösen magamban dúdolgatom a zenét, miközben az űrhajó kecsesen ráfordul az állomás bejáratára. De nem! Amikor tudatosult bennem, hogy ezt a Frontier tényleg belerakta, eldobtam az agyam.
Az első felszíni leszállás
A Horizons kiegészítő, vagyis az Elite Dangerous második évadja nem olyan régen, nyár elején vált elérhetővé Xbox One-on, legnagyobb újdonsága az volt, hogy végre leszállhattunk a légkörrel nem rendelkező bolygók és holdak felszínére. A dokkoláshoz hasonlóan erről is lehetett rémtörténeteket olvasni: hogy a gravitáció majd lehúz, hogy csak olcsó hajóval szabad próbálkozni, mert úgyis lezuhanás lesz a vége, és hasonlók.
Kicsit gombóc is volt a torkomban, amikor először hagytam el úgy űrállomást (a 140 milliós Pythonom ülésében), hogy akkor én most leszállok a legközelebbi bolygóra. Első landolásomat egyébként a Holdon akartam megtenni, de a játékban ez nem engedélyezett, „történelmi jelentősége miatt”. Maradt hát egy átlagos bolygó, aminek már a nevére sem emlékszem.
A létező összes kijelzőt és műszert vadul fürkésztem, hogy minden rendben megy-e – sebesség, süllyedési szög, pajzsok, orbitális pálya, jaj mi lesz itt… Végül persze, mint tavaly, most is rá kellett jönnöm, hogy annyira nem élet-halál dolog ez, a gyenge gravitációjú égitesteken legalábbis. Bitang nagy űrhajóm lassan beúszott a bolygó fölé, kerestem egy alkalmas leszállóhelyet, majd óvatosan leereszkedtem. Por szállt fel a felszínről, amikor éreztem a döccenőt, a kijelzők megnyugtató csipogása és a leálló hajtóművek pedig jelezték, hogy földet értünk. „A Sas leszállt.”
Innen pedig már csak egy gombnyomás volt átülni a kis holdjáróba, hogy majd’ egy év után először űrhajón kívül fedezzek fel valamit. Messzire persze nem mertem gurulni a kis lélekvesztőben, de az élmény örökre megmarad. Sehol nem érződnek annyira a méretek ebben a játékban, mint a felszínen gurulva, apró pontként a végtelen univerzumban.
Mitterand Hollow
Van a galaxisban egy hely, nem is messze a Földtől, illetve a mi Naprendszerünktől, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Egy hold kering rendkívül közel az anyabolygójához, de nem ez teszi érdekessé, hanem a sebessége. A szó legszorosabb értelmében néhány másodpercenként megkerüli a bolygót. Olyan gyorsan kering, hogy űrhajóval utol se lehet érni – aki le akar szállni a felszínére, annak a másik irányból kell „elé vágnia”, vigyázva, nehogy túl nagy sebességgel zuhanjon rá.
Amikor viszont már a hold körül repülünk, vagyis hozzá igazodik a mi sebességünk is, elképesztő dolgot láthatunk az égen: az anyabolygó szédítő sebességgel kering körülöttünk, pár másodpercenként váltják egymást a nappalok és az éjszakák. Minden pilótának kötelező ide legalább egyszer ellátogatni. Itt érezhető igazán, mennyire dinamikus az Elite világa, ahol minden mozog, kering és forog szüntelen.
* * *
Egy év után már tapasztalt pilótának mondhatom magam. A fenti dolgok és események már rutinszámba mennek, ami nem is csoda, több ezer ugrás és leszállás, és több mint 650 óra játék után. De az Elite soha nem fogy ki a meglepetésből. Politika és intrikák, háborúk, közösségi célok, az idegenek várható megjelenése tartja lázban a Parancsnokok közösségét. Mindig találni valami újat, hiszen sokatmondó adat, hogy megjelenése óta a játékosok még a rendszerek 1%-ának töredékét sem fedezték fel. Valami új mindig lesz odakint. Én pedig megyek, és megkeresem. Ott leszek, mint tapasztalt harcos, sokat látott felfedező és dörzsölt kereskedő. Mint a Föderáció bázisparancsnoka, a Birodalom lordja és a Szövetség jó barátja. Mert sosem lehet tudni, mi vár a következő ugrás végén.