Metropolis: Lux Obscura teszt
Sötét hangulatú, felnőtteknek szóló képregények és puzzle játékok ötvözete a Ktulhu Solutions játéka, de a furcsa keverék meglepően jól működik. Grafikus novella egy kis agytornával, tizenhat éven felülieknek.
Független stúdióktól gyakran érkeznek egyedi ötletek, amiknek megvalósítása hol jobban, hogy rosszabbul sikerül. A puzzle játékok műfaját rég nem próbálták meg feldobni semmivel, a Metropolis: Lux Obscura képében azonban most egy olyan cím érkezett, amihez hasonlót legalábbis ritkán látunk. A sötét (többnyire fekete-fehér), noir hangulatú, valóban felnőtt témájú képregényt a hagyományos „match-3” rendszerű logikai játékok harcrendszere egészíti ki, az eredmény pedig egy kifejezetten kellemes darab, amit mindkét stílus kedvelőinek érdemes kipróbálnia.
A játék főhőse, Jon Lockhart éppen a börtönből szabadul, amikor megismerkedünk a történetével. Ahogy az ilyen alvilági sztorikban lenni szokott, hősünk nem menekül a múltja elől, épp ellenkezőleg, beleveti magát a mocskos nagyváros éjszakáiba, hogy rájöjjön, ki ültette fel, és kinek köszönheti, hogy gyilkosságért lecsukták. Ja, és nem mellesleg szeretné megtalálni egykori szeretőjét is. Mintha csak a Sin City videojáték változata lenne, a Lux Obscura is teli van sötét alakokkal, mindent beborít a vér, a mocsok és a szex – igen, ez egy olyan játék, ami valószínűleg csak annak köszönheti a 16-os korhatár besorolást, hogy képkockái nincsenek teljesen animálva. Ugyanez a cselekmény 3D-ben és színesben valószínűleg szívszélhűdést okozott volna a cenzoroknál.
Mindazonáltal, a stílusos körítés ellenére a játék többnek próbál látszani, mint ami. Valójában ugyanis egy elég rövid történetet kapunk, ami mindössze néhány helyszínen játszódik, többféle lehetséges végkifejlettel. Választásainktól függ, hová megyünk, kikkel lépünk kapcsolatba, milyen ellenfeleket kell legyőznünk, és végül mi lesz hősünkkel, már ha ezt az életunt, csak az erőszakból értő karaktert lehet hősnek nevezni.
A játékmenet ennek megfelelően nem valami összetett. A város térképén az éppen elérhető helyszínek közül ki kell választani, hová megyünk. Itt néhány animált képregényes jelenetsor és párbeszéd után egy (vagy több) harc jön. A harcrendszer a már említett „match-3” alapjaira épül (kötelező olvasmány: Bejeweled, Candy Crush és társai), de azt a fejlesztők néhány ügyes ötlettel egészen jól feldobták.
A játéktér egy 8x7 méretű rács, amiben a különböző elemek vannak. Három vagy több egyforma elemet párosítva támadhatjuk az ellenfelet, vagy gyógyíthatjuk magunkat. A cél lefogyasztani az ellenfél erejét nullára, mielőtt ő teszi ezt meg velünk. Igen ám, csakhogy itt van egy érdekesség – egy elemet megfogva nemcsak egyet mozdíthatunk rajta, hanem vízszintes vagy függőleges tengelyén bárhová húzhatjuk, így akár a pálya másik végébe is. Ez jóval több lehetőséget ad, és meg is kell változtatni a gondolkodásmódot. Nem feltétlenül az egymáshoz közeli elemeket kell keresni, hanem a két tengelyben kell gondolkodni.
Ugyancsak újszerű ebben a játékban, hogy a megnyert meccsek után fejleszthetjük a karaktert. A játék ezt „rossz szokásoknak” hívja, valójában azonban fejlesztések – több életerő, több sebzés, vagy különféle passzív módosítók harc közben, amik a játékot teszik könnyebbé. Az ököl támadást például fejleszthetjük, később törött sörösüveggel, vagy ha a játék során szerzünk pisztolyt, akkor onnantól azzal sebezhetünk, ami nyilván hatékonyabb. De ugyanígy érdemes arra is figyelni, hogy minden ellenfél másra érzékeny. Valakinek meg se kottyan, ha pofán rúgjuk, de az áramütést például nem bírja. A harcok nem könnyűek, bizony nem ritka a Game Over, de a játék alapvetően nem igazságtalan, és minden újrapróbálkozásnál véletlenszerű induló táblát kapunk.
Sajnálatos, hogy ezen kívül nincs más a játékban – nem kapunk további feladványokat, nincsenek feleletválasztós párbeszédek, a cselekmény irányát kizárólag az határozza meg, mikor melyik helyszínt választjuk a nem túl nagy térképen. Az se lett volna rossz, ha hosszabb átvezetőket, jobban kidolgozott párbeszédeket kapunk, mert a stílus tök rendben van, de mennyiségben és minőségben azért egy igazi noir képregény ennél többet kínál. Azért viszont nagy pacsi a fejlesztőknek, hogy ezt a két, alapvetően eltérő műfajt ennyire jól összedolgozták. Az ikonhúzgálós harcok abszolút nem lógnak ki a kőkemény, véres-erőszakos képregénylapok közül.
Szerencsére technikailag is teljesen rendben van a produkció. Oké, egy ennyire kicsi és olcsó indie játék esetében fura is lenne, ha még akadozna is, de láttunk mi már karón varjút, szóval ezt azért meg kell említeni. Sehol semmi hiba, riccenés vagy bug, a harcok jól kezelhetők kontrollerrel is, az egész játék sima és érzékeny. Még Xbox One X támogatás is van, 4K-ban élvezhetjük a tényleg remekül megrajzolt átvezetőket. A minimális mennyiségű szinkronra és zenékre sem lehet panasz, itt érezhetően a Sin City volt a minta, de jótól lopni nem bűn, a játéknak kifejezetten jól áll.
Talán paradoxon, de ez a fekete-fehér, sötét, grafikus indie cucc üde színfoltja a mai játékkínálatnak, mert ilyen párosítást nemigen láttunk még. A legfontosabb, hogy működik – a felnőtt téma és a puzzle játékmenet tökéletes társai egymásnak. Sajnos a játékban a stílus a tartalom fölé kerekedett, és nincs benne annyi, amennyit szeretnénk, de pár órás kikapcsolódásnak teljesen jó. Egy érdekes ötlet, ami ezúttal igényes megvalósítással találkozott.
7
A tesztpéldányt a Sometimes You biztosította.