Planetbase teszt
Az emberiség idegen bolygókon veti meg a lábát, és nekünk kell segítenünk abban, hogy életben maradjanak. Ez pedig nem egyszerű feladat, ahogy arra a Madruga Works játéka gyorsan megtanít mindenkit. Stratégiai játék az ismeretlenből, meglepő eredménnyel.
A spanyol Madruga Works csapat bázisépítős játéka nem új a Nap (és más idegen csillagok) alatt. A Planetbase 2015-ös játék, de folyamatos bővítések és fejlesztések után most jutott el oda, hogy konzolon is megjelenhessen. Az alaptézise egyszerű: építsünk emberi kolóniákat idegen bolygókon. Ellenséggel vagy gyilkos lényekkel nem, a világűr kíméletlen elemeivel viszont fel kell vennünk a harcot. A független fejlesztésű stratégiai játék olyan élményt nyújt, amilyet egy valódi űrutazás is kínálna: elsőként ott az ámulat, hogy ez mennyire jó, aztán szembesülünk a nehézségekkel és a problémákkal. Végül leküzdve ezeket megvetjük a lábunkat, és sikert érünk el. Vagy belehalunk.
Kezdjük akkor az ámulattal. A Planetbase szigorúan nézve egy nagyon egyszerű játék. Néhány telepes leszáll a kiválasztott bolygóra, ahol azonnal megkezdhetjük az építkezést. Ám ebben a pillanatban szembesülünk vele, hogy ennyire jól futó és irányítható műfajbeli játékot még nem láthattunk a platformon. A játék nemcsak jól néz ki, hanem tükörsima 60 fps-sel mozog, az irányítását pedig a kameramozgástól kezdve a radiális menükig tökéletesen az Xbox One irányítójára szabták. Kis gyakorlás, és a menük kiismerése után szó szerint villámgyorsan lehet építkezni és parancsokat adni, minden kézre áll, a kamerát egyszerűen öröm forgatni és mozgatni. A játéktér nem kicsi – a bolygó felszínén elég messzire el lehet repülni a bázistól –, és bár alapvetően nincs sok minden a képernyőn, ennyire jól optimalizált konzolos portot nem egy indie csapattól várnánk, főleg nem a műfajban.
Szép lassan a játékmenet is kibontakozik, és csakhamar rájövünk, hogy nem is annyira egyszerűek itt a dolgok. A koncepciót leginkább áramvonalasnak lehet nevezni. Viszonylag kevés a mikromenedzsment (bár azért akad), a felépíthető objektumok pedig két csoportra oszthatók: belső terek, ahol a telepesek élnek, esznek, alszanak és dolgoznak, illetve a külső létesítmények, mint az energia termelők és –tárolók, bányák és leszállópályák. A belső terek kialakítását is nekünk kell megoldani (például mit gyártsanak, milyen növényeket termesszenek), és a bázis kialakításától függ, hogy embereink megkapnak-e mindent, amire szükségük van. Hiába jó a levegő, ha éhesek, hiába laknak jól, ha fáradtak, és hiába működik minden flottul, ha rossz a hangulatuk. Minden telepes autonóm módon teszi a dolgát, tehát nem nekünk kell egyenként parancsokat osztogatni nekik, de ha szükségleteiket nem tudják fedezni, egy idő után leállnak a munkával, vagy meghalnak. A „lakosság” csak a leszállópályára érkező további telepesekkel nőhet, de egy rosszul üzemeltetett bázisra nem sokan vágynak. Ha beindul az ördögi kör, előbb-utóbb halál vár mindenkire.
Tovább bonyolítják a helyzetet a természeti csapások, amik minden bolygón jelen vannak. Az első helyszín még istenes, itt „csak” meteor becsapódásokkal és homokviharokkal kell számolni, de később elektromos viharok, napkitörések és más halálos veszedelmek teszik próbára bázisainkat. A játék könyörtelen, nem kérdez (sajnos nem is sokat mond előre), és kíméletlenül kiirtja a lakosságot, ha nem figyelünk oda. Az ámulatból ekkor jutunk a felismeréshez, hogy itt bizony azért problémák is akadnak bőven.
A Planetbase egyik nagy hibája, hogy a részletes és viszonylag hosszú tutorial ellenére játék közben már nem fogja a játékos kezét, és minimálisan sem skálázható a kihívás. Csak megérkezünk a bolygóra, és tessék. Az első percek a legkritikusabbak, mert ha az éjszaka beállta előtt nem építünk fel mindent, ami az életben maradáshoz kell, akkor vége a játéknak. Sajnos a későbbiekben is megmarad ez a versenyfutás az idővel – valamiből mindig hiány van, valamit mindig építeni kell. Ráadásul, ha nem a megfelelő sorrendben priorizáljuk a dolgokat, később már ritkán lehet javítani, és akkor megint csak kezdhetjük elölről. Mire a játék szól, hogy kritikus az energia, vagy az élelmiszerkészlet, rendszerint nincs idő felpörgetni – mire oda jutnánk, embereink megfulladnak, éhen halnak, kiszáradnak. Még néhány óra után is lehetséges, hogy egy rossz helyre becsapódó meteor miatt sutba dobhatjuk az egész bázist, és igen, kezdhetjük megint nulláról.
A játék ráadásul igazságtalan is tud lenni. Az egyes telepesekre nincs közvetlen ráhatásunk, ők viszont néha mintha direkt nem tennék a dolgukat. Ha egy robot meghibásodik, csak tehetetlenül nézhetjük, mert a mérnök épp nem gondolja úgy, hogy meg kéne javítani (később építhetünk robot javító üzemet, de az a távolabbi célok egyike). Az egyik bázisomon volt olyan, hogy a meteor kétszer pont ugyanazt a modult találta telibe – micsoda véletlen. Ha az emberek éheznek, elsőként épp a biológusok halnak meg, akik viszont a növénytermesztésért felelnének. Embereket pótolni, vagy másik szerepbe áthelyezni nem lehet, vagyis marad a lassú szenvedés és a kolónia halála.
A bázis tervezése is kritikus, és gyakran nem sok stratégiai lehetőségünk van. Ha ugyanis olyan (véletlenszerűen generált) terepre érkezünk, ahol nincs hely építkezni, végünk. Ha a bővülés nem megfelelő mértékű, ha nincs hozzá elég energia vagy víz, végünk. Gyakorlatilag, ha bármit rosszul csinálunk, végünk. A lerakott modulokat nem lehet utólag sem fejleszteni, sem áthelyezni, ami persze reális, de játékmenet szempontjából csak tovább nehezíti a dolgokat. Lebontani pedig nem lehet olyasmit, ami „ketté vágná” a bázist. Ez pedig rossz, mert nem lehet elvárni, hogy az első percek rohanásában pont úgy építkezzünk, hogy az később ne legyen hátrányos. Az erőforrásaink is nagyon korlátozottak, a termelés lassú, így azt sem lehet, hogy mindenből rögtön a legnagyobbat építsük fel. Nagyon kényes az egyensúly, keskeny a határ a jól működő bázis és a katasztrófa között.
Szóval nehéz és könyörtelen játék ez. Az előrehaladás is lineáris – további bolygókra csak akkor juthatunk el, ha elérünk bizonyos „mérföldköveket” – amik a fent ecsetelt okokból kifolyólag szintén nehezek. Így a legtöbben sajnos csak a kezdő helyszínt fogják látni. A fő opció mellett van még egy Challenge mód, de ebben is csak sorban haladhatunk. Jó lett volna egy tét nélküli szabad játékmód, vagy a nehézség testreszabásának lehetősége, szabadon választott helyszínnel és más paraméterek állításával. A tökéletes technikai megvalósítás mellett a dizájnon látszanak az indie játékfejlesztés csiszolatlanságai és kiegyensúlyozatlanságai.
Ezzel pedig elérkezünk űrkalandunk végére egy nagyon egyszerű végkövetkeztetéssel. Ha sikerül úrrá lenni a játék kihívásán, és egy virágzó, jól működő kolóniát felépíteni, akkor a sikerélmény feledteti az addig vezető rögös utat. Akkor nézhetünk vissza, és láthatjuk, hogy korántsem olyan egyszerű játék ez, mint elsőre mutatja magát. Próbálkozni pedig megéri, mert műfajában tényleg páratlanul jól kezelhető, tökéletesen „konzolosított” cím, amivel érdemes kísérletezni.
A Planetbase bizonyos szempontból a tökéletes konzolos stratégiai játék lehetne. Pont annyira áramvonalas, hogy azt a közönség befogadja és könnyen kezelje, és mégis van annyira összetett, hogy bele lehet mélyedni, kitanulni, és ne legyen hosszabb távon se unalmas. Sajnos a meredek nehézségi görbe, a túl rideg, lineáris felépítés és a skálázhatóság teljes hiánya megfosztja ettől a titulustól, de alacsony ára és érdekes témája miatt így is érdemes arra, hogy tegyünk vele egy próbát. Egyúttal minden fejlesztő számára példát mutat, hogyan érdemes konzolra szabni ezt a műfajt.
7
A játék május 3-án jelenik meg Xbox One-ra. A tesztpéldányt a Madruga Works biztosította.