Polychromatic teszt
Független fejlesztésű kétkaros lövöldözős játék – nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Lehet-e még újat mutatni ebben az ősi műfajban? Van-e élet a Geometry Wars után? Két bothelli testvér szerint van. Lássuk.
Ha azt mondom, twin-stick shooter, te azt mondod, Geometry Wars. A minden tekintetben bizarr kreáció 2003-ban még egyszerű mini játékként kezdte, hogy aztán két évvel később kinője magát, és Xbox 360 címként megreformálja az addig elavultnak tűnt zsánert. A sorozat mindent kihozott ebből a műfajból, de nem mindenki gondolja azt, hogy ezzel vége, és nincs már olyan élmény, amit át lehetne adni a játéktermi gyökerekből táplálkozó alapokra építkezve.
Ha pedig azt mondom, Brushfire Games, akkor te nem mondasz semmit, mert a cég neve teljesen ismeretlen. Nem is csoda. A fejlesztő „csapat” mindössze két főből áll, egy amerikai testvérpárból, akiknek a Polychromatic a második játékuk. De mit tudhat egy ezerforintos Xbox One cím? Van ennek bármi létjogosultsága?
Az az igazán csodálatos a Polychromatic-ban, hogy a fejlesztők pontosan tisztában voltak a korlátaikkal és az erősségeikkel. Nem igyekeztek mindenféle „innovációval” teletömni a játékot, vagy bármilyen hókuszpókusszal megreformálni a műfajt (épp a Geometry Wars harmadik részén érezhető, hogy ez nem is mindig jó ötlet). Produkciójuk tehát kizárólag az alapokra szorítkozik: adott a kis „űrhajónk”, amit a bal karral mozgatunk, a jobb karral pedig 360 fokban lőhetünk bármelyik irányba. Adott két, korlátozott mennyiségben felhasználható segítség (bomba és boost), és innentől kezdve kizárólag az elérhető legmagasabb pontszám számít, semmi más.
Játékmódokból mindössze hármat kapunk. Az Endless módban meghatározott számú élettel kezdünk, és addig játszunk, amíg ezek el nem fogynak – adott hullám teljesítése után lehet extra életeket szerezni. A Timed módban végtelen életünk van, viszont csak két percünk. Itt a hullámok teljesítésével lehet nyerni még néhány másodpercet. Végezetül a One-Life mód beszél önmagáért: egyetlen élet, és semmi más. Cél a lehető legmagasabb pontszám.
A Polychromatic tehát valóban rém egyszerű anyag, szerencse, hogy amit nyújt, azt kiváló minőségben teszi. Az irányítás, saját objektumunk mozgása teljesen rendben van, sosem azért fogunk meghalni, mert programhibába ütközünk. Az ellenfelek (hasonlóan a nagy elődhöz) más-más viselkedést mutatnak. Némelyik csak lassan közelít, mások gyorsan „ugrálnak” felénk, vagy éppen távolról nyitnak tüzet, esetleg nagy tömegekbe verődve próbálnak elkapni. Nincs semmiféle variálás a játéktérrel, minden módban ugyanabban a kör alakú arénában siklunk és harcolunk.
A tükörsimán mozgó játék nagyon szép pasztellszínekkel dolgozik, nincsenek erős kontrasztok, képernyőt elborító robbanások és pszichedelikus fényhatások. A visszafogottság ellenére a látvány nagyon kellemes, hosszú távon is működik, és ugyanez mondható el a zenékre, sőt! A Polychromatic soundtrackje egészen kiváló, soha nem szakad meg, folyamatosan egyfajta kellemes zenei élményt kapunk tőle, amitől még a sebtében elbukott játékok is jól tolerálhatók. A fejlesztők előtt le a kalappal, a zene tényleg rendkívül sokat dob az összképen.
Válaszolva a cikk elején feltett kérdésre, talán egy ezerforintos Xbox One játéktól épp ennyit várunk: egyszerű alapokra felépített, de kiforrott, igényes szórakozást. A Polychromatic pedig pontosan ezt nyújtja, a twin-stick shooterek kedvelőinek éppen ezért feltétlenül ajánlott letöltés. Mások nem veszítenek vele sokat, ha elkerülik, de azzal sem, ha kipróbálják. Egy lelkes testvérpár ennyit bőven megérdemel.
7
