Tom Clancy's The Division teszt
2013-ban elámult a világ, amikor a Ubisoft bemutatta a The Division című új akció-szerepjátékát. Vajon a végleges terméket látva is ámulunk, vagy inkább fanyalgásra ad okot a vírus által megtépázott New York City? Ideje ítéletet hirdetni.
Nem könnyű egy nyílt világú, online akció-szerepjátékot tető alá hozni, ahogy azt a The Division kissé elhúzódó fejlesztése is bizonyította. A Ubisoft még a jelenlegi konzolgeneráció startja előtt, 2013-ban mutatta be az új játékot, ami akkor forradalminak és több szempontból is úttörőnek tűnt. A forradalomból és úttörésből végül nem lett semmi, de amit kaptunk, méltó a kortárs elvárásokhoz, és egy modern, gyönyörű, kiválóan játszható program. Az igazi kérdés az, hogy hosszú távon is érdekes marad-e.
New York City, valamikor a közeli jövőben. Az amerikai karácsonyi bevásárlási szezon kezdetén, az úgynevezett Fekete Pénteken gyilkos vírus szabadul el városszerte. A nagyváros lakossága megbetegszik, az infrastruktúra és a szolgáltatások gyakorlatilag hetek alatt összeomlanak. A szükségállapotot a végső elkeseredés váltja fel, amikor a hadsereg is sorsára hagyja a várost. A Stratégiai Védelmi Osztály, vagyis a Division alvó ügynökei lépnek színre – ezek a korábbi civilek, akik átlagemberként élték eddigi életüket, most fegyvert ragadnak, hogy megmentsék, ami még menthető a társadalom romjaiból. Mi is egy ilyen ügynök szerepébe bújunk.
A történet nem teljesen légből kapott: az amerikai kormányzat 2001 nyarán szimulált egy nagyváros elleni biológiai támadást, és annak hatásait. Ez volt az Operation Dark Winter, ami sajnos igen gyászos eredménnyel zárult. Társadalmunk törékeny, és egy megfelelően kivitelezett terrortámadással porig lehet rombolni azt. Ez a sötét jövőkép tökéletesen illik a Tom Clancy univerzumba, így a Division ebből a szempontból az utóbbi évek legérdekesebb ilyen jellegű játéka. A játékmenet felszíne alatt azért érdemes azon is elgondolkodni, hogy ez akár valójában is megtörténhet.
Legfontosabb persze továbbra is az a bizonyos felszín, hiszen mégiscsak videojátékról beszélünk. A Division egyszerre nyílt világú akciójáték (TPS), és online RPG, ennek a két műfajnak valami egészen profi keveréke. Nem szakad el igazán a francia kiadó játékait fémjelző tulajdonságoktól – most is kapunk egy részletesen kidolgozott térképet, ami tele van gyűjtögetni való cuccokkal és mellékküldetésekkel –, azonban bemerészkedik az MMO-k világába, oda, ahol csak kevesen érnek el komoly sikereket.
Hogy a Division végül hosszabb távon sikeres lesz-e vagy sem, azt jelenleg nehéz megítélni, az biztos, hogy pillanatnyilag ez az egyik legnépszerűbb játék, és nem véletlenül. Már maga az alapjáték is megállná a helyét a mezőnyben, a város mérete, kidolgozása, a fő küldetések a szimpla akciójátékok mezőnyében is a legjobbak közé helyeznék ezt az anyagot. A tradicionális „Ubisoftos” értékekre lett ráépítve egy elsősorban ko-op, gyűjtögetős-karakterfejlesztős szerepjáték, a vegyület pedig csodásan sikerült. Míg más nyílt világú játékokban értelmetlenné vagy monotonná válnak a mellékes feladatok, itt épp az RPG rendszer miatt lesznek ezek hasznosak, a csapat alapú játék, a skálázódó kihívású missziók pedig csak rátesznek erre egy lapáttal.
Még akkor is, ha maga az online rendszer egy kissé kusza lett. Barátokkal összejönni a városban nem nagy kunszt, de például a Matchmaking (magyar nyelvre fordítva „Párosítás”) módját lassan száz óra után sem sikerült megszoknom. A kezelőfelület lehetne kissé intuitívabb, ahogy az sem mindig tiszta, miért ajánlja fel a játék egyszer csak a csatlakozást, máskor a küldetéshez való teleportálást. Más gikszerek is akadnak, többek között a gyorsutazással (néha nem lehet, ki tudja, miért), vagy akár a fedezékrendszerrel, aminek kiforratlanságai esetenként halálhoz is vezetnek. Ezek csak kisebb csiszolatlanságok, a játék egészét tekintve valóban apróságok, könnyű elnézni őket.
Leginkább azért, mert a játékmenet magja, jelesül a gunplay egészen kiválóra sikerült. Karakterünknek és a fegyvereknek is van súlya, érezhető a lövések ereje, visszarúgása, a fedezékbe vetődés lendülete, a célzás pontos, vagyis valóban érezzük, ha egy ellenfelet komolyan megszórunk. Van hangulata a dolognak, a statisztika alapú harcrendszer pedig meglepően jól működik együtt a valóságba ágyazott élethű TPS játékmenettel (még akkor is, ha megjelenés előtt néhányan kifogásolták, hogy sokat kell belelőni egy emberbe…). Ami sci-fi vagy fantasy körítésben jól működik, azt a modern katonák is kiválóan alkalmazzák utcáról utcára haladva.
A fő történet természetesen a New York lakosságának jó részét kipusztító vírus eredetének kutatásával, a felelősök keresésével zajlik, hiszen az már az elején nyilvánvaló, hogy a „zöld halál” nem az égből pottyant reánk. A történet sok meglepetést nem tartogat, és nem is különösebben meghatározó (ez egyik Tom Clancy játéknak sem erőssége), de arra tökéletes, hogy néhány fantasztikusan megtervezett, változatos küldetésben részt vegyünk. Érdekes, de több misszió is komolyan emlékezetes, ha azt mondom, hogy orosz konzulátus, WarrenGate erőmű, vagy közgyűlés, a veterán Division játékosokban egész biztosan emlékek sora tolul fel. Vannak jó párbeszédek, esetenként vicces beszólások és szövegek is, az pedig nem elhanyagolható, hogy a magyar fordítás parádés lett, nem fukarkodva a stílusos fogalmazással és adott esetben a jól elhelyezett káromkodásokkal sem.
Idáig tehát minden szép és jó, csakhogy nem egyszerű lövöldözős játékról beszélünk, hanem MMO elemekkel finoman megszórt online szerepjátékról, aminél azért más tényezők is fontos szerepet játszanak. A loot rendszer korrekt, a maximális (harmincas) szint eléréséig folyamatosan lehet egyre jobb felszerelést zsákmányolni (vagy venni), a harcrendszerről pedig már esett szó, az egészen kiváló. Kérdőjelek akkor kezdenek el felbukkanni, ha az endgame kerül szóba, ez ugyanis már vitatható terület. A Division sajnos jelenleg nem túl sokat kínál a történet befejezése, és a városban található egyéb tevékenységek elvégzése után. Level 30 után marad a képességek, illetve a felszerelés szintjének (Gear Score) növelése, valamint a napi és heti feladatok ismételgetése, ami nem rossz, de hosszú távon alighanem kevés lesz.
Ha innen nézzük a dolgot, akkor már véleményes, hogy vajon meddig tart ki a havas New York csodája – a nemrégiben megjelent 1.1-es frissítés is inkább csak nyűgöt, bugokat és frusztrációt hozott, mint jelentős újdonságot. A Ubisoft (pontosabban a fejlesztő Massive) házi feladata innentől az, hogy továbbra is érdekesen tartsa számunkra a játékot. Mennyi ennek a realitása? Kisebb, mint ők szeretnék, de reménykedjünk, hogy megemberelik magukat.
A Division igazi egyediségét – és hosszabb távon vonzerejét – a Fekete Zóna (Dark Zone) jelentheti, ami a PvE és PvP játékstílusok különleges, több-kevesebb sikerrel működő ötvözete. Manhattan szívében egy lezárt területen belül ugyanis nincsenek szabályok. Itt fészkelnek a legkeményebb ellenfelek, itt szerezhető a legjobb zsákmány, és itt támadhatnak egymásra is akár a játékosok, elszedve egymástól a megszerzett pénzt és tárgyakat. Külön izgalmas (és máris számtalan emlékezetes pillanat okozója), hogy a felszedett cuccokat helikopteren kell kimenekíteni. Ha valaki hív egy helikoptert, a felszálló jelzőrakétát minden más játékos látja, és végül azé lesz a zsákmány, aki azt a ledobott kötélre rögzíti…
Persze jelen pillanatban a Fekete Zóna sem tökéletes, hiányzik ugyanis belőle a fókusz. Nincsenek konkrét küldetések, csak kisebb feladatok, az ügynökök többsége pedig leginkább csak céltalanul szaladgál benne, vagy épp másokra vadászik, ami kellemetlen hellyé teszi ezt a sötét kerületet. Van benne potenciál, reméljük, a fejlesztők ki is használják a jövőben.
Hogy ki mennyi időt öl bele a játékba, az természetesen változó lesz, de az biztos, hogy alsóhangon is jóval több játékidőről beszélünk, mint egy átlagos játék esetén. És amíg tart, addig ez egy egészen csodálatos, hangulatos játék. A Division alatt debütáló és dohogó új Snowdrop grafikus motor parádésan vizsgázik. A játék teljesen stabil képfrissítés mellett fut remek képminőséggel, és valami elképesztően jól kidolgozott, dinamikus várossal. A kaland főszereplője nem is az ügynökség vagy a karakterek, hanem maga New York – ez a lelakott, lepusztult, elkeseredett, sötét város, amit a dinamikus napszakok és időjárás tesz még izgalmasabbá. Változó fényviszonyok, hóviharok, köd, napsütés váltják egymást, emellett pedig az anyaghasználat is zseniális. Minden tereptárgy rombolható, a töltények leverik a csempéket a falról, áthatolnak az autókon, törik az üveget, hajlítják a fémet, szakítják a textilt.
Technikailag remekbe szabott játékról beszélhetünk, még akkor is, ha a grafikai szint összességében messze áll a 2013-as demonstrációtól. A remek fényhatások, a rendkívül jó karakter animációk (mind a játékosok, mind az ellenfelek részéről) sokat dobnak az összképen, az ellenfelek pedig, ha nem is túl változatosak, azért kellő egyediséggel rendelkeznek ahhoz, hogy ne váljanak teljesen unalmassá.
Hasonló jókat lehet elmondani a hangokról és a zenékről is. Minden hangeffekt tökéletesen a helyén van, a fegyverek ropogása, a karakterünk felszerelésének susogása, a környezeti hangok, a párbeszédek, a hangkeverés mind első osztályú, a szinkron profi, a zenék pedig nem túl hangsúlyosak, inkább a háttérbe húzódva adják meg egy-egy szituáció alaphangulatát. Üresjáratok közben lehetne egy kicsit több dallam, jobban átjöhetne az elpusztult nagyváros melankolikus, urambocsá’ pátoszos atmoszférája, de ez legyen a legkisebb gondunk a játékkal.
A Tom Clancy’s The Division az egyik legjobb belépő a világhírű néhai írózseni nevével fémjelzett univerzumba. Modern, csiszolt, tartalmas akciójáték és okosan felépített, középtávon is addiktív online RPG. Az építőkockák (grafika, zene) profi módon a helyükön vannak, technikailag és a játékmenetet tekintve sem lehet rá panasz. Egy kissé talán túl mérnöki, túl sótlan, lelketlen „termék”, nem pedig szenvedélyes videojáték, a sovány endgame és a legutóbbi frissítéssel elszaporodó bugok pedig további kérdéseket vetnek fel. Összességében viszont abszolút pozitív a játék kicsengése, a bivalyerős gunplay, a gyönyörű város és a helyenként emlékezetes küldetések és akciók lesznek azok, amik végül beleégnek a tudatunkba. Ennél pedig – legalábbis egyelőre – talán nem is kell több.
8
