Wonder Boy: The Dragon's Trap teszt
Csaknem három évtized után Wonder Boy újra akcióba lendül a sorozat egyik legjobb részében. A Dragon’s Trap megmutatja, hogy kell remake-et csinálni, de kicsit azt is, hogy miért nem mindig feltétlenül érdemes.
Tartozom egy vallomással, ami ennyi idő után talán már nyugodtan felvállalható: mindig is úgy gondoltam, hogy a 8 bites generációban Wonder Boy jobb volt, mint Mario. Jobb felépítésű, érdekesebb, változatosabb játék volt, amiben különböző állati formák, képességek és játékelemek váltották egymást. A helyzet később gyökeresen megváltozott, hiszen Csoda Fiú nagyrészt eltűnt a színről, és helyét egy bizonyos kék sündisznó vette át, de akkor, azokban az években, 8-9 évesen nekem ő volt a kedvencem. A sorozat részei közül legtöbben a harmadikat tartják a legjobbnak, így a DotEmu és a Lizardcube választása is erre esett, amikor úgy döntöttek, tető alá hoznak egy szívvel-lélekkel összerakott remake-et.
Wonder Boy legutóbbi kalandjának végén kapcsolódunk be a történésekbe, amikor is behatol a gonosz Meka-Dragon kastélyába, és legyőzi, nem tudva, hogy ezzel átok száll rá: egyszeriben gyíkemberré változik, és innen veszi kezdetét az új történet, amiben fel kell fedezni Monster World titkait, és megszabadulni a rontástól. Persze ez nem lesz egyszerű, minden újabb főellenség legyőzésével más-más állatok bőrébe kerülünk, az ő képességeiket felhasználva kell újabb és újabb területekre eljutni, hogy végül megtaláljuk a Szalamandra Keresztet. Ez az ereklye tesz pontot kálváriánk végére.
A számozást elhagyó, pusztán The Dragon’s Trap alcímre hallgató játék az 1989-es eredeti 100%-os remake-je, extraként csak a választható nehézségi szinteket és a galéria opciót említhetjük, illetve azt, hogy ezúttal lány karakterrel is lehetünk (de ennek a játékmenetre nincs hatása). A fejlesztők a szűk mozgástérből kihozták a maximumot: a régi pixeles, ma már nevetségesnek ható grafikát teljesen átrajzolták, új hátterekkel és animációkkal töltötték fel, és nem túlzás azt állítani, hogy a jelenleg létező egyik legszebb 2D-s platformert alkották meg. Egyszerűen gyönyörűek a pályák, a karakterek, gyakorlatilag rá sem ismerni a játékra. Ugyanez mondható el a zenékre, amiket a prüttyögő Master System fájlok alapján teljesen újrahangszereltek, és mindezt zenekari előadásban hallhatjuk.
Ahogy azt már néhány újraalkotásban láthattuk, itt is válthatunk az eredeti és a modern grafika között bármikor. A jobb ravasz lenyomásával elénk tárul a 8 bites látvány, a jobb kar kattintásával pedig a friss és az eredeti zenék között válthatunk. További trükkökre is lehetőség van, például szimulálhatjuk a korabeli tévék képét többféle beállítással, így valóban teljes a nosztalgia faktor. A játék minden helyszíne, ellenfele pixelre megegyezik az eredetivel, így jöhetett létre ez a funkció – de sajnos azon túl, hogy profi munkát végeztek az újraalkotással, a fejlesztőknek nem volt lehetőségük a játékmeneten módosítani. Ez pedig mai szemmel nézve komoly problémákat jelent.
Merthogy félreértés ne essék: a csodálatos felszín alatt ez továbbra is a huszonnyolc évvel ezelőtti játék, teljes egészében. Abból a korból származik, amikor még nem jöttünk el messzire az Atari féle „pötty kergeti a vonalat” típusú programoktól, és ez bizony nagyon érződik rajta. A pályatervezés, a Metroidvania jellegű összefonódás és a könnyed RPG elemek ma is nagyon jól működnek. De nincs a játékban semmi jelzés vagy utalás, hogy épp mit kellene csinálni, vagy merre kéne menni. A titkok valóban titkosak, az irányítás enyhén szólva is kényelmetlen, a játék őrjítően elavult harcrendszerrel, rettentően rossz hitboxokkal dolgozik.
A kicsit is intenzívebb pályákon figuránk csak villogva, tehetetlenül pattog a mindenhonnan felbukkanó ellenfelek között, ahol pedig komolyabb ugrálásra vagy ügyességre lenne szükség, ott ez szinte kivitelezhetetlen. Nincsenek mentési pontok, az ellenfelek újratermelődnek, a főellenség harcok pedig nemcsak mind ugyanarra a sémára épülnek, hanem sokszor a játszhatatlanság határán egyensúlyoznak. Én türelmes ember vagyok, de ennél a játéknál többször majdnem elhajítottam a kontrollert, annyira gyenge, rossz, elavult, igazságtalan módon van létrehozva. A sárkányok néha szünet nélkül köpködik ránk, amijük van, karakterünk pedig az egész képernyőn átsodródva csak pattog és villog, mi pedig nem tehetünk semmit. A legvadabb kőkorszaki megoldásokat idézi, kevés ennél idegesítőbb játékot találni jelenleg.
A program nagy előnye, hogy rendelkezik az eredeti kódrendszerrel, így régi mentésünket, vagy az internetről összehalászott kódokat bepötyögve előnnyel is nekiindulhatunk a kalandnak. Ez csalásnak is tekinthető, de ne higgye senki, hogy ettől könnyebb lesz. Nyugodtan kezdje mindenki Easy-n, a káromkodás egy idő után így is garantált. Arra viszont jó ez a rendszer, hogy kicsit játszhatóbbá, kevésbé frusztrálóvá tegyük magunk számára az élményt. Érdemes nem feladni, mert a Wonder Boy világa – főleg ilyen gyönyörű formában – megér egy felfedezést.
Az akkori játékdizájn erejét mutatja, hogy még az itt említett nehézségek és elavult játékmenet ellenére is képes a The Dragon’s Trap több órán át remek szórakozást nyújtani. A fokozatosan feltáruló világ, a változatos helyszínek és a kedves szereplőgárda visszarepít a játékok egy fiatalabb, ártatlanabb, felhőtlenebb korába, a remake mögött álló fejlesztők pedig nemcsak tökéletesen visszahozták ezt a hangulatot, de egyúttal mércét állítottak fel a hasonló produkciók számára is. Így kell tökéletes újraalkotást készíteni. Csak remélhetjük, hogy máskor ennél modernebb, időtállóbb klasszikusokra is szemet vetnek.
Ha eredeti, 1989-es játékként tekintünk rá, akkor a Wonder Boy: The Dragon’s Trap nem több egy emlékeztetőnél arról, hogy mennyivel jobb a mai alkotásokkal játszani. De nem is az a célja, hogy majd’ három évtizeddel később is elrabolja a játékos szíveket. Ez egy nosztalgia vonat azok számára, akik ott voltak, az elképzelhető legszebb, legjobb formában. A belé fektetett extra munka, az átrajzolt grafika és az újra felvett zenék önmagukban is megérik a játék árát. Egyszerre mementója egy letűnt kornak, és feltámasztása egy elfeledett 8 bites hősnek, akit nagyon jó újra látni. Bárcsak visszamehetnék az időben a nyolcéves önmagamnak megmutatni, aztán megnyomni a jobb ravaszt. Kíváncsi lennék a srác arckifejezésére.
7
A tesztpéldányt a DotEmu biztosította.